Ha visszamennénk az időben a középkorba, és leülnénk egy fogadóban egy jó korsó sörre, valószínűleg kellemetlen meglepetés érne minket: az italnak füstös mellékíze lenne. A füstölt alkoholos italok rajgóit ez természetesen megörvendeztetné, de a könnyű mai sörökhöz szokott ízlelőbimbóknak szokatlan lenne az érzés. Miért volt füstös? Nem a korabeli emberek sajátos ízlésvilága miatt voltak a régi sörök füstös mellékízűek, hanem egy technikai probléma miatt. A sörfőzéshez használt malátát a csíráztatás után aszalni kell, hogy még pont időben megálljon a gabonamagvakban elindult folyamat. A malátát régen nyílt tűz fölött, szárítópadra szétterítve szárították ki. A fából, szalmából vagy faszénből rakott tűzből szálló füsttel a maláta magába szívta az elégetett anyag szerves maradványait. A korabeli serfőző mesterek ettől sehogy sem tudták teljesen megvédeni a malátát, így a sörüknek valamilyen mértékig mindig füstös mellékíze volt. A modern aszalás Az ipari forradalom sok áttörést hozott a sörfőzés technikájának tökéletesítésében. Az egyik új fejlesztés lehetővé tette, hogy a malátát már nem nyílt tűzön, hanem meleg levegő fújásával szárítsák. Ahogy sorra épültek a modern sörgyárak, úgy tűnt el Európában a sör füstös mellékíze. Ha a mai ember nem a középkori Magyarországra, hanem a Monarchia idejére menne vissza meginni egy jó sört, biztos lehet benne, hogy már nem találkozna a füstös mellékízzel.